ryetg.com
A rendőrség kopogtatott az ajtómon ma reggel. Hogy miért? A földszinti szomszéd bejelentése miatt, miszerint a feleségemmel „elviselhetetlen lármát csaptunk az éjszaka közepén”. Amit a fiatal járőr nem tudott, miközben ott állt előttem a jegyzőkönyvvel a kezében, az az, hogy nálunk semmiféle botrány nem volt. Nem volt házibuli, nem bömbölt a zene. A valóság ennél sokkal kínosabb — és egyben életem legnagyobb személyes diadala. Az egyetlen oka annak, hogy ennyire hangosak voltunk, az, hogy az éjjel háromszor egymás után csináltunk végig egy vad, kimerítő maratoni menetet — olyat, amilyenben a feleségemnek húsz éve nem volt része. Nem, nem viccelek. Negyven-ötven percig bírom anélkül, hogy a legkisebb mértékben is lankadnék, képes vagyok egymás után többször is újrakezdeni, és olyan eksztázisba hozom a feleségemet, hogy konkrétan felvertük az egész lépcsőházat. Ez szinte viccnek hangzik, ha belegondolunk, hogy alig hat héttel ezelőtt a hálószobánk még egy jeges kriptához hasonlított, a házasságunk pedig a válás szélén táncolt a teljes mеrеvеdési zavarom és a kínzó prosztatagyulladásom miatt. És mindössze egyetlen dolog volt az, ami mindent megváltoztatott. Hadd meséljem el, honnan indult ez a pokol. Horváth György vagyok, 48 éves, szegedi. A feleségemmel, Marival huszonkét éve vagyunk házasok. Az elmúlt három évben a férfiasságom lassan és gyötrelmesen elhalt. Ártalmatlannak tűnő tünetekkel indult: pozícióváltás közben kissé visszaesett a mеrеvеdésem. Betudtam az irodai kimerültségnek. Később viszont pontosan abban a pillanatban lankadtam le teljesen, amikor Mari éppen kezdett volna feloldódni. Aztán lecsapott rám a prosztatarémálom: éjszakánként másfél óránként riadtam fel. Négyszer-ötször másztam ki az ágyból, lábujjhegyen osontam végig a hideg járólapon a folyosón, szorosan behúztam a fürdőszobaajtót, és percekig görnyedtem a vécécsésze felett. Összeszorított foggal, remegő lábbal küzdöttem a kismedencémben lángoló, hasogató égéssel, csak hogy kiprése
