wteyee.com
Negyvenegy évig dolgoztam a mentőszolgálatnál. Úgy hittem az orvoslásban, ahogy mások Istenben hisznek: kérdések nélkül. A bátyámat nem tudta megmenteni. Engem pedig végül egy régi kínai recept állított talpra, amin egész életemben csak nevettem volna. Azért írom le mindezt, hogy Önnek ne kelljen végigmennie azon, amin mi ketten végigmentünk. Kovács László vagyok, 68 éves, Székesfehérváron élek. Huszonhárom éves koromban kezdtem mentőápolóként dolgozni az Országos Mentőszolgálatnál. Negyvenegy évnyi riasztás van mögöttem: infarktusok, sürgős szülések, törések, szombat éjszakai részeg balhék, jeges utak és azok a hívások, amikor minden egyes perc számít. Az egész szakmai életem arról szólt, hogy időben odaérjünk. És meg voltam győződve arról, hogy ha mi időben odaérünk, utána a rendszer már teszi a dolgát. Negyvenegy éven át ugyanazt mondtam az embereknek: menjenek orvoshoz, hallgassanak az orvosra, ne gyógyítsák magukat mindenféle házi praktikákkal. Én magam is ennek a rendszernek az egyik első láncszeme voltam. Én vittem be az embereket a rendszerbe, és biztos voltam benne, hogy odabent minden úgy működik, ahogy kell. Volt egy bátyám, Miklós. Két év volt közöttünk. Egész életében kőművesként dolgozott: állványok, cementes zsákok, egész nap térdelés a betonon. Erős ember volt, szinte elpusztíthatatlannak tűnt. Hatvanöt éves kora körül kezdett panaszkodni a térdére. Később már a csípője is fájt. És ki tudott volna neki jobban segíteni, mint én? A saját öccse, aki több mint negyven éve a mentőknél dolgozott. Osztályvezetőket, ortopéd sebészeket és traumatológusokat ismertem személyesen. Telefonszámok voltak a mobilomban. Elég volt felhívnom valakit. Az ajtók megnyíltak előttünk, akár a megyei kórházban, akár amikor Budapestre mentünk vizsgálatra. Az ajtók valóban megnyíltak. De mögöttük szinte mindig ugyanaz várt: gyulladáscsökkentő, injekció, aztán „jöjjön vissza három hónap múlva”. Két év alatt a gyógyszerek annyira kikészítették a gyomrát, hogy az az embe
