myuriw.com
„Kovácsné, két út van. Vagy most, a 26. héten megszakítjuk a terhességet. Vagy vállalja, hogy a szülésbe belehalhat. Harmadik lehetőséget nem tudok felelősen mondani.” Ezt a nőgyógyászom mondta a kecskeméti kórházban, májusban. Előttem a falon a medencém MR-felvételei világítottak — mint valami holdbéli táj. Bennem pedig, a 26. héten, Zsófia rugdosott. Kovács Évának hívnak. 45 éves vagyok. Varrónőként dolgozom. Huszonöt éve ugyanabban a kecskeméti konfekcióüzemben ülök — napi kilenc órát, heti hat napot, ugyanannál a gépnél, ugyanazon a kis széken. Férfiingeket varrok egy márkának, amely Németországba exportál. Egyetlen ilyen inget sem viseltem soha. Mind ugyanolyan halványkék. Lajosmizsén élek, Kecskeméttől nem messze, a szüleim házában, akik már nincsenek. 2006-ban mentem férjhez Lászlóhoz — burkoló, a Nagy és Fiai nevű kis vállalkozásnál dolgozik. Ötvenhárom éves, ebből harminc évet térden töltött, csempét, járólapot, mozaikot rakva. Kevés szavú ember. Hazajön, leveszi a cipőjét az ajtónál, kezet mos a konyhai csapnál, aztán leül vacsorázni. Minden szombaton hoz nekem egy virágot a kecskeméti piacról — nem csokrot, mindig egyetlen piros szegfűt. Tizenkilenc éve ugyanaz a szegfű, minden szombaton. Ennyi idő alatt háromszor mondta ki, hogy szeretlek: az esküvőnkön, amikor negyvenéves lettem, és amikor 2019-ben meghalt a kutyánk, Pufi. Azóta nem mondta. Nem is kellett. Kétszer voltam terhes. Az első babát 2005-ben veszítettem el, a hetedik héten. A másodikat 2008-ban, a tizennegyedik héten — az jobban fájt, mert már nevet is adtunk neki. Utána az orvos Kecskeméten azt mondta: „Éva asszony, a teste még egy terhességet nem bírna ki. Engedjék el.” Elfogadtuk. Tizenhét évig ketten éltünk — László, én és Pufi. Februárban késett a menstruációm. Azt hittem — változókor. Negyvenöt éves vagyok, gondoltam, ez már a vége, ez normális. Eltelt hat hét. Elmentem a lajosmizsei patikába, vettem egy tesztet. A fürdőszobában csináltam meg. Leültem a vécé fedelére, és húsz percig nézt
