bővebben👉
„Amikor a szülészeten a kezembe adták a fiamat, nem voltam képes a karomba venni. Húsz évvel később azt mondta nekem: »Apa, én ezt már nem bírom tovább.« Én pedig újfent nem tudtam, mit tegyek.” A nevem Szabó Sándor. 51 éves vagyok, Budapesten élek, és egész életemben programozóként dolgoztam. Nem vagyok orvos, nem vagyok természetgyógyász, és nem akarok eladni semmit senkinek. Egy egyszerű apa vagyok, aki húsz éven át egyedül nevelte a fogyatékkal élő fiát. És el szeretném mesélni, mi segített nekünk — mert ha valaki erről korábban beszélt volna nekem, a fiam nem sírta volna át azokat a hosszú éjszakákat. Azzal a nappal kezdem, amit a mai napig szégyellek. Amikor a szülészeten a kezembe adták Dominiket, hátraléptem. Nem tudtam a karomba venni. A kis karjai eldeformálódtak, a tenyerei kifelé fordultak, a lábai fel voltak húzva és valahogy szokatlanul be voltak hajlítva, az ízületei pedig természetellenes pozícióban álltak. Az orvos nyugodtan beszélt, de én úgy hallottam a hangját, mintha víz alatt lennék: arthrogryposis. Egy születési rendellenesség, amikor az ízületek már a születéstől kezdve deformáltak, a végtagok merevek maradnak szabálytalan helyzetben, az izmok pedig nem fejlődnek ki megfelelően. A gyermek nem fog tudni rendesen járni. Talán még a kanalat sem tudja majd egyedül megfogni. Ott álltam az üveg mögött, és szörnyű gondolatok kavarogtak a fejemben. Olyan gondolatok, amelyeket a mai napig szégyellek. Azt kérdeztem magamtól: miért éppen én? Mivel érdemelte ezt ki? És — bocsássanak meg nekem — arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna, ha meg sem születik. Az első éveket a feleségem, Katalin még kibírta. Együtt hordtuk Dominiket műtétekre, gipszelésekre és rehabilitációra. Az orvosok korrigálták azt, amit lehetett: amit tudtak, megoperáltak, amit tudtak, rögzítőkkel korrigáltak. Dominik megtanult járni — későn, nehezen, bizonytalanul, de járt. Én pedig néztem, ahogy a feleségem lassan felemésztődik. Egy nap azt mondta: „Sándor, én ezt már nem bírom tov
