Кадр выше наш. Полное медиа с Facebook запрошено — подставим его сюда, как только приедет.
{{product.name}}
Az unokáim nem jöttek többé. A lányom hozott egy szórólapot az idősotthonról. És a férjem, akivel 45 évet éltünk együtt, azt mondta a telefonban, hogy már nem bírja tovább. 68 évesen megértettem, hogy senkinek sem kellek. Ilonkának hívnak, Debrecenből jöttem. Majdnem 30 évig dolgoztam óvónőként. A gyerekek szerettek. Tanítottam őket, öltöztettem, vigasztaltam, amikor sírtak. Azt hittem, nyugodtan és méltósággal mehetek nyugdíjba. Sétálni fogok az unokákkal, főzök a családnak. De nem így történt. A probléma még munka közben kezdődött. Először a szülők neveit kezdtem elfelejteni. Azt hittem, csak fáradt vagyok. A terhekre fogtam. De nem múlt el. Néhány hónap múlva már nem ismertem fel az arcokat a folyosón. Bementem a csoportszobába, és elfelejtettem, miért jöttem. A szavak a torkomon akadtak. A "kanál" helyett azt mondtam: "az, amivel esznek". A fejem olyan volt, mintha vatta lett volna. Gyerekekkel dolgoztam… A szülők észrevették. "Ilonka néni, ma már harmadszor kérdezi meg a gyerek nevét?" "Nem gondolja, hogy lassabb lett?" Egyszer behívott az igazgató az irodájába. Azt mondta: "Ilonka, neked is meg kell értened… a szülők panaszkodnak. A gyerekek érzik, hogy nem vagy ott fejben." Éreztem, hogy valami összetört bennem. Még néhány hónapig bírtam. Aztán megkértek, hogy menjek el. 30 év munka után. M
