Кадр выше наш. Полное медиа с Facebook запрошено — подставим его сюда, как только приедет.
{{product.name}}
Az unokáim nem jöttek többé. A lányom hozott egy szórólapot az idősotthonról. És a feleségem, akivel 45 évet éltünk együtt, azt mondta a telefonban, hogy már nem bírja tovább. 68 évesen megértettem, hogy senkinek sem kellek. Istvánnak hívnak, Debrecenből jöttem. Majdnem 30 évig dolgoztam iskolaigazgatóként. A diákok tiszteltek. Tanítottam őket, segítettem nekik, biztattam, amikor nehéz volt. Azt hittem, nyugodtan és méltósággal mehetek nyugdíjba. Sétálni fogok az unokákkal, olvasok a családomnak. De nem így történt. A probléma még munka közben kezdődött. Először a kollégák neveit kezdtem elfelejteni. Azt hittem, csak fáradt vagyok. A terhekre fogtam. De nem múlt el. Néhány hónap múlva már nem ismertem fel az arcokat a folyosón. Bementem az irodámba, és elfelejtettem, miért jöttem. A szavak a torkomon akadtak. A "kréta" helyett azt mondtam: "az, amivel írnak". A fejem olyan volt, mintha vatta lett volna. Diákokkal dolgoztam… A szülők észrevették. "István úr, ma már harmadszor kérdezi meg a gyerek nevét?" "Nem gondolja, hogy lassabb lett?" Egyszer behívott a fenntartó az irodájába. Azt mondta: "István, neked is meg kell értened… a szülők panaszkodnak. A diákok érzik, hogy nem vagy ott fejben." Éreztem, hogy valami összetört bennem. Még néhány hónapig bírtam. Aztán megkértek, hogy menjek el. 30 év mun
