Diéta, séta, láb a párnán — és mégis minden este ugyanaz.
Anyukám barátnőjét elvitték a kórházba. Egy apró karcolás a dagadt lábán fertőzéssé vált. Anyukám ránézett a saját lábára, és tudta — ő lehet a következő. Vali nénit kedden este vitték el a mentők. Otthon a lábszárával beleakadt egy szék sarkába — karcolás, semmiség. De a lába annyira dagadt volt, hogy a bőre már rég nem gyógyult rendesen. Két nap múlva — láz, a bőrpír felfelé terjedt. Orbánc. Tíz nap kórház. Amikor anyukám letette a telefont, sokáig hallgatott. Aztán ránézett a saját lábára — este volt, a bokája duzzadt, a bőre fénylett, a zokni nyoma nem akart elmúlni — és halkan annyit mondott: „Nekem is pont ugyanez van." Ez fokozatosan kezdődött. Estére anyukám bokája úgy nézett ki, mintha nem is az övé lenne — duzzadt, fénylő, a bőr annyira feszült, hogy már fájdalmasnak tűnt. Minden este ugyanaz. Nehézség. Feszülés. A cipő belevág a lábfejbe. A zokni nyoma, ami órákig nem simul el. Mindent jól csinált. Kevés só. Elég víz. Napi séta. Minden este feltette a lábát. Ha az orvos vízhajtót írt fel — szedte rendesen. És mégis — estére a lába menetrend szerint dagadt be. De a kórházi hívás után ez már nem csak kényelmetlenség volt. Mostantól minden este ránézett a lábára, és nem azon gondolkodott, belefér-e a papucsba, hanem azon, hogy bármilyen apróság — egy karcolás, egy hólyag, egy szúnyogcsípés — lehet az a bizonyos „kedd este". Csapdában érezte magát. Mindent úgy csinált, ahogy az orvos mondta. Az orvos pedig azt mondta: „Ez a kor. Folytassa, amit eddig." Ekkor döntöttem el, hogy nem fogadom el, hogy „ez csak a kor". Ha semmi, amit csinál, nem szünteti meg a dagadást — lehet, hogy nem az a baj, hogy keveset tesz, hanem az, hogy mindezek a tanácsok nem oda ütnek, ahova kellene? Egyik éjjel, késő este, rábukkantam európai kutatásokra a nyirokrendszerről, amiket a legtöbb magyar háziorvos meg sem említ. És hirtelen minden a helyére került. Ezt az orvosa soha nem magyarázta el: A duzzanat nem annyi, hogy túl sok víz van a szervezetben. A lábban keletk
