{{product.name}}
A feleségem, Éva tizenegy napja szedte a cseppeket, amikor valami olyasmi történt, ami mindent megkérdőjelezett, amit az emésztési egészségről gondoltam. Vastag, nyálkával borított, zsinórszerű masszák. Olyan, mintha egy eldugult csatornából húzták volna ki. Biofilm. És a mögötte rejtőző paraziták. Éva azon a reggelen behívott a fürdőszobába, remegő kézzel. „Gábor… mi ez?" Ránéztem a WC-re. Aztán rá. Aztán megint a WC-re. Pedig nekem jobban kellene tudnom, mint másoknak — toxikológus és klinikai farmakológus vagyok. Évtizedeket töltöttem azzal, hogy a táplálkozás, az életmód és a betegség összefüggéseit tanulmányozzam. Dolgoztam a Semmelweis Egyetemen. Könyveket írtam, amelyeket százezrek olvastak. Évek óta magyarázom el a televízióban, hogy a gyógyszerek hogyan hatnak a szervezetre — és mikor okoznak több kárt, mint hasznot. De két éven át néztem végig, ahogy a feleségem eltűnik egy felfújt, kimerült önmaga belsejébe — és fogalmam sem volt, mi a baj valójában. Két éven át láttam, hogy lapos hassal ébred, de ebédre már hat hónapos terhesnek látszik. Két éven át ébredt éjjel háromkor — minden éjjel, mintha valami belső ébresztőóra szólna benne. Két éven át olyan mentális köd vette körül, hogy mondat közepén elfelejtette a neveket. És mindent megtettem, amit tudtam. Eliminációs diéták. Probiotikumok. Emésztőenzimek. Csontleves. Fermentált ételek. FODMAP. Gluténmentes. Laktózmentes. Több mint 400 000 forintot költöttünk funkcionális orvoslási protokollokra. Semmi sem működött. A gasztroenterológus elvégzett minden vizsgálatot. Minden normális volt. Diagnózis: „Irritábilis bél szindróma. Nagyon gyakori 45 év feletti nőknél. Kezelje a stresszt. Egyen több rostot." A rost mindent rontott. A puffadás elviselhetetlenné vált. Néztem, ahogy már délután 2-kor kigombolja a nadrágját — csak hogy lélegezni tudjon. Abbahagyta a munkahelyi ebédeket, mert nem akart hatodik hónapos terhesnek látszani a megbeszéléseken. Egész gardrób bő, laza felsőt vett, hogy eltakarja, mi történik a
