Je laisse le lien ici, peut-être que ça peut aussi t’aider maintenant. 👇👇👇
"A nevem Éva. 57 éves vagyok. A férjem István, 61. Egy kisvárosban lakunk, Budapest közelében. Egész életünkben dolgoztunk. Én a kórházban, ő kint a tanyán. Korán kelés, műszak, hétvége, aztán elölről. Nem siránkoztunk. Azt hittük, ha végigcsináljuk tisztességesen, öregkorunkra legalább nyugton leülhetünk. Nem így lett. A nyugdíj megjön. Futja rezsire, kenyérre, gyógyszerre. És ott el is fogy. Hónap végén már számoljuk a tablettákat. Az unokának egy rendes ajándék is luxus. A gyerekeinkre nem akarunk ráakaszkodni. Ők is alig bírják. Nyaralni utoljára akkor voltunk, amikor még mindketten másképp nevettünk. Azóta csak a mások fotóit nézegetjük. Nem sírtunk miatta. Csak belenyugodtunk, hogy nekünk már a túlélés jutott. Én ettől féltem. Hogy nem a halál lesz a nehéz. Hanem az, hogy a hátralévő években semmi nem történik. Egy este István elővett egy alkalmazást. A főnöke mutatta neki. Annyit mondott: néha kijön belőle egy kis plusz. Nem csoda. Csak plusz. Letöltöttük. Beletettünk 30 eurót. Szinte az utolsót. Nem azért, mert hittünk benne. Hanem mert már unatkoztunk attól, hogy mindig kevés van. Első pörgetés — semmi. Második — pár cent. Harmadik — megint semmi. István már le akarta tenni. Aztán felgyúlt a képernyő. Zene. Fények. BONUS. Jöttek a szorzók: ×10… ×25… ×50… Amikor megállt, 1200 euró volt kint. Kivettem. Tényleg megjött. Abban a hónapban először nem a patikában döntöttük el, melyik gyógyszert hagyjuk ki. Pár nap múlva, késő este, megint kinyitottuk. Bele 40 euró. A bónusz szinte rögtön elindult. A kijelző megkergült. A szorzók nem akartak megállni. Fogtam István kezét, és csak annyit mondtam: «kérlek…» Aztán ez jelent meg: **200.000 €** Azt hittük, elírás. Kinyitottuk újra. A szám ott maradt. Kivettem. Tíz perc — semmi. Húsz perc — semmi. Aztán jött az értesítés. Az egész. Utolsó euróig. Ott sírtunk a kanapén. Nem azért, mert hirtelen gazdagok lettünk. Azért, mert először nem kell
