{{product.short_description}}
„Már kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy lassan meghalok a fotelemben.” Kovács László vallomása, aki visszakapta az élethez való jogát. Kovács László története, 64 éves, Szeged. Gondolkodtak már azon, hogy pontosan melyik pillanatban ér véget a férfikor és kezdődik az öregség? Ez nem az arcunkon megjelenő ráncokkal kezdődik. Az öregség az, amikor ott állnak a Deák Ferenc téri aluljáró lépcsője előtt, és rájönnek, hogy a feljutás önöknek olyan, mintha a Mount Everestet kellene megmászniuk. Nekem két évvel ezelőtt jött el ez a nap. A boltból tartottam hazafelé egy szatyor élelmiszerrel, és a lábaim... egyszerűen megtagadták az engedelmességet. Idegennek éreztem őket, nehéznek, mintha betonoszlopok lennének. Leültem a legközelebbi padra, és elöntött a félelem. Még csak 64 éves vagyok, unokázni akartam a kertben, a Balatonra akartam járni, ehelyett pedig egy ronccsá váltam. Az életem a fájdalom és a gyógyszerek végtelen körforgásává vált. Minden reggel nem a kávé illatával kezdődött, hanem egy marék pirulával. Először jött a Tritace vagy a Coverex, hogy lehúzzák a vérnyomásomat, ami reggelente 170 fölé ugrott. Aztán a Mertogyl vagy az Adimet, mert a cukrom 10.4 fölé kúszott, és az orvos már üszkösödéssel riogatott. Végül a Xarelto, hogy a vérem valahogy át tudjon jutni az elmeszesedett ereimen. A nyugdíjam felét a gyógyszertárban hagytam. De tudják, mi a legszörnyűbb? Nem lettem jobban. A vérnyomásom leesett pár órára, de aztán kétszeres erővel tért vissza. A cukrom belülről „égette” az ereimet, elviselhetetlen viszketést és gyengeséget okozva. Az izmaim, amik valaha erősek és megbízhatóak voltak, petyhüdt kocsonyává váltak. Láttam a feleségem, Zsuzsanna szemében a szomorúságot, ahogy nézte, ahogy a férje a szeme láttára épül le. „Ez a kor, László. Az ön éveiben már furcsa lenne egészségesnek lenni” – mondta nekem a körzeti orvos. Majdnem belenyugodtam. Azt hittem, a teljesítőképességem határa annyi, hogy elmegyek a konyháig és vissza. De egy nap beugrott hozz
