{{product.short_description}}
Megcsaltam a férjemet. Mert a férjem impotens. Istvánnal 20 éve vagyunk házasok. Ha találkoznátok velünk az utcán Budapesten, egy tökéletes párt látnátok: kézen fogva sétálunk, ő gondosan megigazítja a sálamat, együtt nevetünk a közös vicceinken. A szomszédok meg vannak győződve róla, hogy elképesztően szerencsések vagyunk egymással. De a valóság más. Eleinte csak ritka kudarcok voltak. Ráfogtuk a stresszre, a nehéz műszakokra, a rossz környezetre. Én úgy támogattam, ahogy csak tudtam: drága fehérneműt vettem, romantikus vacsorákat szerveztem… De István más utat választott — egyszerűen bezárkózott előlem. Ahelyett, hogy orvoshoz ment volna, egyre később jött haza, elaludt a televízió előtt, és úgy tett, mintha a világon nem is létezne szex. A testem szó szerint kiabált a figyelem hiányától, a férjem pedig csak vállat vont: — „Mása, hát ez már kor kérdése, ötven felett mindenkivel ez van…” Azon a pénteken eldöntöttem, hogy teszek egy utolsó kísérletet. Asztalt foglaltam a kedvenc éttermünkbe Budapest belvárosában, felvettem azt a ruhát, amelyben egykor nem tudta levenni rólam a szemét. Egész este éreztem magamon más férfiak pillantását, és közben azt, ahogy bennem újraéled az elfeledett magabiztosság. Azt gondoltam: „Hiszen még mindig szép vagyok, még mindig kívánatos vagyok! István ezt meglátja, és minden visszatér.” Hazamentünk. Gyertyát gyújtottam, zenét kapcsoltam. Amikor odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem, még csak meg sem fordult. Csak ült tovább a telefonjával. Amikor pedig megpróbáltam… azt mondta: — „Fáradt vagyok. Inkább aludjunk. Meg hát nekem… tudod te is. Az orvos szerint ez korral jár, hormonok. Ne gyötörj.” Sokáig feküdtem ébren, és döntöttem. Azon az éjszakán felmentem egy társkereső oldalra. Már egy órával később Márkkal írogattam. Ő is 55 éves volt, akárcsak a férjem. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk egy kis hotelben a város szélén. Reszketve mentem oda, félelemmel és szégyennel tele. Megcsaltam Istvánt, azt a férfit, aki
