{{product.name}}
A feleségem abbahagyta, hogy beszéljen velem. A gyerekek úgy kezdtek rám nézni, mint egy idegenre. És egy nap rájöttem — az én személyiségem eltűnik. A nevem Imre, 69 éves vagyok, Debrecenből jöttem. Könnyek között írom ezt a levelet, mert tudom — vannak köztetek férfiak, akik ugyanazt a rémületet élik át. Sok éven át mérnökként dolgoztam egy gyárban. Minden nap — rajzok, számítások, alkatrészek, számok. Mindent fejből tudtam. A kollégák csodálták a memóriámat. Azt hittem, ez így is marad örökké. De nem így történt. Minden apróságokkal kezdődött. Elfelejtettem, hova tettem a kulcsokat. Aztán — kikapcsoltam-e a vasalót. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Azt mondtam magamnak — fáradtság, pihenni fogok. De nem múlt el. Néhány hónap múlva már nem emlékeztem, mit vettem a boltban. Aztán — az unokáim neveit. Aztán — a barátom házához vezető utat. Eleinte a családtagjaim csak hallgattak. Aztán egymásra kezdtek nézni. „Apa, tényleg nem emlékszel?” „Nagypapa, hogy felejthetted el?” Próbáltam mosolyogni. Viccelődni. De láttam a félelmüket. Aztán elkezdtek a hátam mögött beszélni. Egy nap a fiam odahívott, és azt mondta: „Apa, aggódunk. Nem bírod már. Gondolnunk kell a biztonságodra…” Megértettem. Egyedül maradtam. Annyi év gondoskodás után. Ezután minden még rosszabb lett. Az emlékezetem darabokra hu
