{{product.short_description}}
Bocsáss meg, Ilona, hogy majdnem hagytalak elmenni... A barátnőm, Ilona, Budapest környékén él, és világéletében ő volt a társaságunk lelke. De az utolsó három évben láttam, ahogy lassan árnyékká válik. 82 éves. Nálunk, Magyarországon ilyenkor általában azt mondják: „A kor nem érdem, hanem állapot.” A körzeti orvosunk pedig csak írta és írta az újabb recepteket. Valahányszor benéztem hozzá, az ebédlőasztalon mindig kettővel-hárommal több doboz volt. Kék, fehér, rózsaszín levélkék. Egy egész gyógyszertár a terítőn. Ilonának súlyos cukorbetegsége volt. A vércukra még szigorú diéta mellett sem ment 11 alá. A lábai úgy bedagadtak, hogy már cipőt sem tudott húzni – csak puha mamuszt. És a vérnyomás... Állandó félelemben élt. Ott ült az ablak melletti fotelban, nézte a Dunát, és félt felállni. Zúgott a feje, a szeme előtt pedig fekete foltok úsztak. — Tudod — mondta nekem tavaly nyáron —, nem az a legrosszabb, hogy meg fogok halni. Hanem az, hogy már nem élek. Csak várakozom. Láttam, milyen fájdalmas volt neki megkérni az unokáját, hogy segítsen kimenni a mosdóba. Láttam, ahogy elkapja a tekintetét, amikor nem tudott kinyitni egy lekvárosüveget. Az aktív, életvidám nőből „régi bútor” lett, akit csak ide-oda tologatnak a lakásban. Az orvosok csak széttárták a karjukat: — Mit várnak? Elhasznált erek. Ebben a korban ez a normális. De én nem tudtam ezt tétlenül nézni. Keresni kezdtem, kérdezősködtem, mindent elolvastam. A sors végül összehozott valakivel, aki korábban egy amerikai kutatóközpontban dolgozott. Mondott nekem egy mondatot, amit örökre megjegyeztem: — A barátnője nem öregszik, hanem „elcukrosodik”. A vére olyan sűrű lett, mint a szirup. Nem jut el a hajszálerekbe, ezért dagad a lába és fáj a feje. A gyógyszerek csak elfedik a bajt, de nem tisztítják ki a rendszert. Mesélt egy módszerről, ami „felébreszti” a sejteket. Ez nem patikai vegyszer. Ez egy csúcstechnológiás Ceylon-i fahéj kivonat. De nem az, amit a rétesbe szórunk, hanem egy különleges forma,
