Mindent jól csináltam. De a harmadik emeletre nem tudtam felmenni.
Két évig kevesebb sót ettem, pontosan szedtem a gyógyszert, hét kilót fogytam. A vérnyomásom stabil volt. A leletek tökéletesek. De a harmadik emeletre megállás nélkül nem tudtam felmenni. Éjjel kettőkor ébredtem fel. Nem fájdalomra. Nem volt hirtelen vérnyomás-kiugrás. Nem volt pánik. Nem volt olyan érzés, hogy valami sürgős történik. Csak egy furcsa nehézség. Mintha a szív kicsit erősebben dolgozna, mint kellene. Mintha a test nem tudna teljesen ellazulni. Feküdtem és hallgattam a saját légzésemet. És először jutott eszembe hosszú idő óta az a gondolat, amit korábban meg sem engedtem magamnak: ha most történik valami… egyáltalán odaérek telefonálni valakinek? Odafordultam, ránéztem az órára. 02:17. Reggelig még majdnem négy óra volt hátra. És már tudtam — nem fogok visszaaludni. Reggel minden teljesen normálisnak tűnt. Mint mindig. Felkeltem, feltettem a vízforralót, kinyitottam a konyhában az ablakot. És automatikusan elővettem a vérnyomásmérőt. Ha van vérnyomás-problémád, ezt magyarázat nélkül is érted. Ez már nem is szokás. Ez rituálé. Leülni. Kart az asztalra tenni. Nem mozdulni. Nem beszélni. A mandzsetta szorul. Néhány másodperc csend. És az a pillanat, amikor a számok eldöntik, milyen lesz a napod. 138/86. Nem tökéletes. De nem is veszélyes. „A korához képest jók az értékek" — mondta a kardiológus. Ezt a mondatot tucatszor hallottam. És pont ezért hittem el sokáig, hogy minden rendben van. ======== A legfurcsább nem a vérnyomással kezdődött. Hanem az érzésekkel. Reggel a fejem mintha nehéz lenne. Néha enyhe fülzúgás. Néha megmagyarázhatatlan gyengeség. Nem betegség. De nem is egészség. A legpontosabb szó rá: között. Nem elég rossz ahhoz, hogy orvost hívj. Nem elég jó ahhoz, hogy nyugodtan élj. Továbbra is dolgoztam, találkoztam emberekkel, csináltam a mindennapokat. De belül állandóan ott volt az érzés, mintha a szervezet tartalékon menne. Mint egy telefon, ami mutat 40%-ot, de túl gyorsan merül. Elkezdtem zapisálni az értékeket. Dátum,
