Kattintson a hozzáféréshez
Nem szégyellem, hogy „rossz apának” tartanak. Kolos Farkasvölgyi a nevem, 37 éves vagyok. Székelyföldről származom, és már több mint tíz éve Németországban élek. Egy kis kétszobás lakásban lakunk valahol a Ruhr-vidéken: én, a feleségem Zsuzsa, és a két gyerekünk – Márton, 9 éves, és Lili, 6 éves. Ők az egész életem. Egyszerű magyar család vagyunk külföldön. Van hónap, amikor éppen kijövünk a pénzből, van, amikor nem. Minden hónap ugyanaz: lakbér, számlák, óvoda, iskola, kaja… és a számla mindig túl hamar üres. Éjszakás műszakban dolgozom egy Amazon-raktárban. Minden nap ugyanaz: korán kelés, hideg csarnok, végtelen futószalag, nehéz dobozok. Néha kiszállítok, esőben cipelem a csomagokat fel öt emeletet lift nélkül. Reggel, amikor hazaérek, csak csend kell és egy bögre tea. Zsuzsa mindig valami egyszerűt főz: töltött káposza, gulyás, vagy akciós csirke. A gyerekek a konyhaasztalnál írják a házit. Vacsorázunk szinte szótlanul, de a fejemben mindig ugyanaz jár: hónap vége, lakbér, villany, semmi tartalék. Mindig többet akartam adni a gyerekeknek – rendes születésnapot, márkás cipőt, egy igazi kirándulást. De legtöbbször választani kellett: ennivaló vagy álmok. Idővel Márton már nem kért semmit. Ez belül összetört. Egy héttel a születésnapja előtt elmentünk egy bevásárlóközpontba. Nézte a focicipőket, egy telefont… és hallgatott. Megkérdeztem: – Márton, semmi nem tetszik? Lehajtotta a fejét: – Semmi baj, apu, tudom, hogy nincs pénzünk. Összeszorult a szívem. Azon az éjszakán, amikor mindenki aludt, kimentem az erkélyre és csendben sírtam. Egy kilencéves gyereknek nem kellene, hogy értse a pénz gondjait. ⸻ Egyik szünetben a munkahelyen görgettem a telefont. Kiugrált egy színes reklám – forgó tárcsák, érmék, zene. Mormogtam: – Még egy app a szerencsétleneknek… Egy idősebb kolléga meghallotta: – Kolos, én a múlt héten 580 eurót vettem ki vele. Két perc alatt a számlámon volt. Megmutatta. Nevettem… de a gondolat ott maradt. Éjjel, amikor a lakás végre csöndbe borult, kipró
