{{product.name}}
A nevem Tóth Anna. 62 éves vagyok. Egy kis, de népszerű magyarországi városban, Szentendrén születtem, és öt évvel ezelőtt ide költöztem vissza Budapestről. Nincs saját otthonom – még egy apró szoba bérlését sem engedhetem meg magamnak. Az otthonom egyetlen ágy egy lepusztult, régóta felújítatlan munkásszállón a HÉV-állomás környékén, Szentendre egyik régebbi, rosszabb hírű ipari részén. Tizenketten vagyunk a szobában, a szobatársaim mind edzett vendégmunkások a világ minden tájáról. Már nyugdíjas vagyok. Kapok egy minimális nyugdíjat, de az itteni megélhetési költségeket figyelembe véve ebből a pénzből lehetetlenség túlélni. Ezért dolgozom a helyi Spar szupermarketben. A műszakjaim napi 10 órásak. Higgyék el, 62 évesen ennyi ideig talpon lenni tiszta, kimerítő kínszenvedés, de nem hagytak más választást. A férjemmel – Gábornak hívják – hét évvel ezelőtt mentünk szét, bár előtte negyedszázadot éltünk házasságban. Nem született gyermekünk, és az idő múlásával teljesen idegenné váltunk egymás számára. Budapesten éltünk egy lakásban, de inkább csak mint két egyszerű lakótárs. Egy este vacsora közben végre nyugodtan elbeszélgettünk, és közösen úgy döntöttünk, hogy elválunk. A vagyonmegosztás után az összes kapott pénzemet orvosi kezelésekre kellett költenem, így kénytelen voltam egy kisvárosba, Szentendrére költözni. Így váltak el az útjaink Gáborral. Azóta teljesen egyedül vagyok. Ha egy műszak rendben véget ér, este fél tizenegy körül esem be a szállóra. Az épület romos; a padló minden lépésnél nyikorog. A szobatársaim fiatal srácok, akiket egyáltalán nem érdekel a korom vagy a kimerültségem. Képesek az éjszaka közepén teljes hangerővel zenét hallgatni vagy videókat nézni a telefonjukon. De én tűrök és csendben maradok. Öregasszony vagyok, és rettegek attól, hogy ellenségeket szerezzek ott, ahol alszom. Szó szerint nincs hová mennem. Leülök az ágyamra – ez az egyetlen személyes terem. Előveszek egy régi tabletet, amit még hét éve vettem hitelre, hogy fel
