Bálint Nagy vagyok. 29 éves, Budapesten élek.
Már három éve futárként dolgozom — a Wolt és a foodora rendeléseit szállítom ki, attól függően, hogy aznap éppen melyik platformon van több rendelés. Régebben egy jobb hónapban körülbelül 420 000 forintot tudtam megkeresni. Az elmúlt egy évben azonban érezhetően nehezebb lett pénzt keresni. Nem feltétlenül lett kevesebb a rendelés, viszont több lett a futár, nőttek a kiadások, és mire kifizetem a benzint, a robogó karbantartását meg az összes többi apróságot, egyre kevesebb pénz marad nálam. Mostanában néha még a 310 000–330 000 forintot is nehéz összehozni. Nem panaszkodom. Végül is én választottam ezt a munkarendet. Mindig is szerettem, hogy senki nem áll a hátam mögött. Ha akarok, reggel indulok el. Ha akarok, este. Ha szükségem van egy szabadnapra, egyszerűen nem kapcsolom be az alkalmazást. Csak idővel értettem meg egy egyszerű dolgot: a szabadság addig jó, amíg van elég pénzed megélni. Az árak körülöttem pedig mintha gyorsabban emelkednének, mint ahogy én húzni tudom a gázt. Tojás. Kenyér. Tej. Kávé, ami nélkül el sem tudom képzelni a reggeli műszakot. Minden alkalommal, amikor bemész a boltba, azt veszed észre, hogy ugyanaz a bevásárlás megint egy kicsit többe kerül. Régebben körülbelül 14–15 ezer forintot hagytam ott a szupermarketben, és több napra elegendő élelmiszerrel jöttem ki. Most ugyanez a bevásárlás simán 18–20 ezer forintba kerül. Van egy barátnőm. Eszternek hívják. Részmunkaidőben dolgozik egy gyógyszertárban. Egy kis lakást bérlünk Budapest külvárosában. Semmi különös. Egy szoba, kis konyha, fürdőszoba és egy régi erkély. De még ezért is körülbelül 190 000 forintot kell kifizetnünk havonta a költségek egy részével együtt. És minden hónap ugyanazzal a matekkal kezdődik. Lakbér. Rezsi. Élelmiszer. Telefon. Benzin. Robogó. És azzal, hogy még hány rendelést kell kivinnem ahhoz, hogy mindezt ki tudjam fizetni. Tavasszal a robogóm végleg úgy döntött, hogy emlékeztet rá: neki is pénz kell. Először furcsa fémes hang jelent meg. Aztán elkezdett leesni a l
