{{product.short_description}}
Az egyetlen növény a világon a magas vérnyomás ellen. Miklós Kellermayer professzor vallomása. A Semmelweis Egyetemen lévő dolgozószobámban sok díj és oklevél van, de számomra a legdrágább dolog egy régi fénykép a nagymamámról, Eszterről. A nagymamám volt az az ember, aki megtanított érezni a világot. Ismerte az összes környékbeli gyógynövény nevét, és ő sütötte a legjobb almás rétest egész Magyarországon. De az utolsó tíz évben az élete minden egyes levegővételért folytatott küzdelemmé vált. A nagymamám, Eszter, velem szemben ült, és a kezei, amelyek általában olyan erősek voltak és házi tészta illatát árasztották, finoman remegtek. — Nézz rám, Miklós — suttogta, és láttam, ahogy könny gördül végig az arcán. — Még ezt az átkozott üveget sem tudom kinyitni. Az ujjaim… mintha nem is az enyémek lennének. Olyanok, mintha vattával lennének tele. Megpróbálta lecsavarni a kedvenc fahéjas üveg kupakját, hogy megszórja vele a reggeli kását, de az ujjai egyszerűen lecsúsztak róla. Megfogtam a csuklóját. Az ujjaim alatt éreztem a pulzusát, ritmikus, nehéz dobbanásokat. Széttekertem a vérnyomásmérő mandzsettáját — a tépőzár „vzzss” hangja a reggeli csendben mindig a közeledő baj hangjának tűnt számomra. 185/115. — Már megint — sóhajtotta, lehunyva a szemét. — Már megint ez a zúgás, Miklós. És ettől a lüktetéstől sehová sem tudok elbújni. Még a párna sem segít. A bokáit néztem. Olyan duzzadtak voltak, hogy a bőr fényes volt rajtuk, és úgy tűnt, mindjárt szétfeszül. A nagymamám, aki korábban egy óra alatt körbeszaladta az egész kertet, most már attól is félt, hogy elsétál a fürdőszobáig. — Tudod, mi a legfájóbb? — keserűen elmosolyodott, és az asztalon álló tablettahalomra mutatott. — Marékszámra szedem őket. Nem eszem sót, már a rendes kenyér ízét is elfelejtettem. Felvettem azt a fahéjas üveget, amelyet nem tudott kinyitni. Figyelmesen megnéztem a címkéjét. Cinnamomum cassia. Abban a pillanatban bennem valami átkattant. Orvosi egyetemi dékánként minden Magyarországon el
