Öt-hat naponta WC-re menni nem „normális”.
Ha öt-hat naponta tudsz WC-re menni, literszámra iszod a vizet, és az orvos csak legyint — akkor most figyelj. Mert ilyenkor három dolog történik egyszerre. A tested jelez, hogy baj van. Az egészségügy azt mondja: „Ez normális.” A gyógyszercégek pedig hashajtókon tartanak éveken át. A feleségem évek óta nem eszik nyugodtan. Három éve nézem ezt. Az ember ehhez nem szokik hozzá. Reggel minden rendben. Felkel. Kávét főz. Teszi a dolgát. De étkezés után látom rajta. Nem mondja. Fogja a hasát. Csendben viseli. Gumis nadrágban jár otthon, mert más nem fér fel délutánra. Melegvizes tömlővel fekszik a kanapén, és azt mondja: „Mindjárt jobb lesz." Nem lesz jobb. Öt-hat naponta megy egyszer WC-re. Negyvenöt perc. Görcs. Könny. Étterembe nem megyünk. Nem azért, mert nem akar kimenni. Hanem mert fél. Fél, hogy felpuffad az asztalnál. Fél, hogy látják rajta. Mielőtt elmegy otthonról, mindig megnézi, hol van a legközelebbi nyilvános WC. Ez lett a rutin. A Guttalaxot évek óta szedi. Az orvos felírta. Ő szedi. Eleinte segített. Most már alig. Jártunk SZTK-ban. Jártunk magánklinikán. Fizettük a vizsgálatokat. „Irritábilis bél." „Igyon Hunyadi Jánost." „Próbáljon más probiotikumot." Probiotikumot váltott. Aztán megint. Semmi. Tavaly karácsonykor elmentünk a húgomékhoz. Vacsora közben alig evett. Nem azért, mert nem volt éhes. Hanem mert félt attól, ami utána jön. Hazafelé az autóban csendben ült. Nem szólt semmit. Én sem szóltam. De éreztem, hogy valami megtört. Az az érzés, hogy lassan elveszítem őt. Nem fizikailag. Hanem abban az értelemben, hogy egyre kisebb lesz az élete. Kevesebb program. Kevesebb öröm. Kevesebb minden. Január végén elkezdtem utánanézni. Nem orvosi oldalakat. Külföldi kutatásokat. Funkcionális orvosok cikkeit. És ott jött a sokk. A belek nem maguktól dolgoznak. Kell egy kémiai jel — a butirát, amit vajsavnak is hívnak. Ezt a hasznos baktériumok termelik. A butirát mondja a bélizmoknak: mozogjatok, toljatok mindent kifelé. Ha
